Legutóbb ott hagytam el a gondolat fonalát, hogy Ausztráliában megszületett a pontozó festés sok ezer évvel ezelőtt. Az aboriginal festészet legfőbb ihletője a természet, az ember, az élőlények, de már náluk is megjelennek a körkörös alakzatok. Ha szétnézel a közösségi és képmegosztó felületeken, azt találod, hogy a pontfestéssel mandalákat festenek. Mindenki. Nagyon kevés pontfestő fest mást, figurálisat – az általános a mandalafestés.
Ami azért elég könnyen belátható, hogy miért. Leraksz egy pöttyöt, köré raksz egy sor másikat, meg még két sort, és kész is egy kis forma, amit mandalának nevezünk. Minden kultúra alapvető képi ábrázolásai között megtalálható a mandala forma. A napsugarak, a virágszirmok, a rózsaablakok mind mandalák. Maga a szó ázsiai eredetű, és a mandalafestés is az. Itt most egy kicsit a keleti mandalákról fogok írni.
A mandala szó szanszkrit eredetű, és azt jelenti, hogy kör, körcikk. Buddhista szerzetesek készítenek a mai napig ilyeneket a kolostor padlójára – homokból. A nyomok már megint a homokba vezetnek…
Ez a homokkal rajzolt dolog azért nem az örökkévalóságnak készült, ez érezhető, nem is ez a célja, hanem a rajzolás közben egy meditatív állapot elérése.
Homokmandala készül
A szerzetesek napokig dolgoznak a mandalán. Színes homokból készítik, amit kis tölcsérekbe töltenek – ilyet mandalafestők is használnak meg cukrászok. Aztán, amikor készen áll a mandala, rituális szétrombolással megsemmisítik. Durva. Legalábbis a mi kultúránkban durvának hangzik, ám ott a rituális rombolással a mulandóságot szimbolizálják. Ami keletkezik, az el is múlik, majd újjászületik. A mandala készítése és elpusztítása az egész hindu és buddhista filozófia lényégét, az újjászületést testesíti meg.
A mandalához a segédvonalakat fehér porral bekent zsinórokkal festik föl. A mandalákhoz speciális, nagyon finom, hófehér homokot használnak, amit festékkel színeznek meg. A fehér homokhoz fehér követ – felteszem mészkövet – zúznak szét. A homokot kézzel szórják fel, vagy fém tölcséreket használnak hozzá. A tölcsérek oldala recés, amin egy fém kaparóval a recéken rezgéseket hoznak létre, ez fogja a homokszemeket a tölcsér végére mozgatni. A kaparók zümmögése kíséri a munkát, mintha kabócák ciripelnének. Ez meggyőződésem, elősegíti a meditatív állapot elérését.
A szerzetesek imáik közben feltöltik a homokot a szent geometriai alakzatok által gyógyító energiákkal. A homokmandala a mennyei palota leképezése, a megjelenő alakok, körök mind jelentéssel bírnak.
Magát az alkotást nagy figyelem övezi. A kolostor legközepén zajlik a munka, ha fúj a szél, vagy beszalad egy kisgyermek, akkor bizony kezdhetik elölről az egészet. A készülő homokmandalát ezért körbekerítik, de az arra járók figyelhetik az alkotás folyamatát.
A rituális mandalarombolás
A rituális rombolás egy szertartás, amire napokig készülődnek a kolostorban, és egyes esetekben széles nézőközönség előtt történik meg. A minta elemeit apránként, a megfelelő sorrendben pusztítják el. A mandala rombolása sok füstölő elégetése és éneklés közepette történik. Először meghatározott részeiből csipkedik ki a homokot, majd sugárirányban „felszeletelik”, mint egy tortát, és összesöprik az egészet. A végén a padlót alaposan felsúrolják, hogy nyoma se maradjon.
A színes homokot összegyűjtik egy edényben, selyembe csomagolják, és egy folyóba engedik majd. A becsomagolt edénykét megint csak díszbe öltözött szerzetesek kísérik a folyóhoz, ahol éneklés és rituális mozdulatok kíséretében kiszórják a hullámok közé az átlényegült homokot. A vízzel keveredő homok aztán a mandala gyógyító energiáit átadja minden érző lénynek és az egész világnak – csodálatos gondolat.
A keleti mandalák fajtái
Bár sokféle mandalatípussal találkozhatunk, hagyományosan három alapfajtáját különböztetik meg: a gyógyító, a tanító és a homokmandalákat. A homokmandalákról írtam részletesen – ez talán a legizgalmasabb, legalábbis számomra. De Ázsiában nagyon sokféle mandalát megkülönböztetnek ezeken kívül. Van a tanító mandala, amin a szerzetes megtanulja az alapvető fogásokat; a mantra mandala szélén mantra feliratok futnak körbe-körbe; van a hindu mandala, ezen sokszögletű minták uralkodnak és még sok-sok más forma létezik.
Szerintem a legtöbb mandala, amit látunk, a gyógyító mandalák közé tartozik. Ezeken a színek abszolút meghatározóak. A gyógyító mandala színe egy-egy energiaközpontra, csakrára hat a szemlélőben. Egyes, nálam lényegesen spirituálisabb beállítottságú mandalafestők személyre szabott gyógyító mandalákat festenek a megrendelő számára, hogy segítsen személyes elakadásainak oldásában.
Ám itt gyakran belezuhanunk abba a csapdába, hogy a kedvenc színünkben szeretnénk mandalát készíttetni. De nem feltétlenül ez a jó döntés. Az aktuális állapotunkban más-más színek fognak ösztönzőleg és gyógyító erővel hatni ránk. A legjobb hozzáállás, ha megvárjuk, míg egy kép megszólít minket és gyorsan lecsapunk rá. Van, hogy narancssárga az a bizonyos kép, pedig Te egészen biztosan tudod, hogy a kék a kedvenc színed, és csak azt akarod – de nem fog működni, ha a narancs hív, akkor fogd és vidd, mert akkor éppen pontosan a narancs energiájára van szükséged! Ez egyébként a festésre is igaz: ha úgy érzed elakadtál, fogj egy másik színösszeállítást, és kezdd újra a festést, mert akkor éppen teljesen más színekre van szükséged.
A gyógyító mandala fontos tulajdonsága a színösszeállítás, ami más-más energiaközpontokra hat pozitívan. (A képen saját mandalám látható)
A keleti mandala bekúszik a nyugati kultúrába
A keleti mandalákat a lakberendezők és a mandalafestők előtt is felfedezte a nyugat számára valaki: nem más, mint Carl Jung, a modern pszichoterápia atyja. Jung maga is festett mandalákat, és betegeit is arra biztatta, hogy készítsenek rajzokat, főleg álmaik nyomán. Úgy vélte, a beszédnél is fontosabb és hasznosabb lehet a rajzolás, a kreatív alkotás a gyógyulásban. Úgy vélte, hogy a mandalák segítségével felismerhetjük helyünket a kozmoszban, a rajz egy sablon az elme számára, ami a káoszból a középpont, a rend, a béke felé vezet.
Mélyen egyetértek ezzel. Személyesen úgy gondolom, hogy nem más, mint a dolgos, alkotó, ügyes kezek különböztetik meg az embert az összes többi élőlénytől. Nem az agyunk és nem is a beszéd képessége a mágikus összetevő. Ezek már csak evolúciós következményei annak, hogy kapaszkodás helyett eszközök használatára kezdték el őseink használni a kezeket, és ezzel elkezdődött a kreatív alkotás, a körülvevő világ átalakítása, ami az ember abszolút sajátossága. A két kezünkkel való alkotás, valami fizikai, valami kézzel megfogható létrehozása terápiás hatással van az elménkre.
